Killzone2 rivjú: Izzasztó vérparittya

Alig lőttünk le egy szakasz rakétás Helghan fattyat, már jön is az újabb roham. Végül is meg sem kellene lepődni. Nem elég, hogy sokan vannak, lassan de biztosan araszolva másznak a nyakunkra. Rico-t az előbb kiütötték, alig bírtam a közelébe jutni, nemhogy megvédeni… Aztán alighogy megkapta az elsősegélyt, már hátrálnunk kellett… A háborúnak alapjában véve soha nincs sok pozitívuma, de a Helghan-on kétségbeesett harcot vívni minden egyes centiméterért, nos, ez minden határon túlmegy. A levegő nehéz, minden porcikám érzi, hogy a gravitáció magasabb a Földön megszokottnál. Napfényt, kék eget hetek (hónapok?) óta nem láttunk, csak ennek az átkozott bolygónak a poros levegőjét, háborús bűzét szívjuk. Ha nem épp gyártelepeken és lerobbant kaszárnyákon keresztül gázoljuk át magunkat, akkor jön a vörös színekben gazdag sivatag. És ők nem nyugszanak, nem alszanak. Nem adják fel, nem hátrálnak meg. Soha, senkinek. Nincsenek foglyok, nincs semmi, ami bármiféle emberi magatartásra emlékeztetne. Pedig emberek voltak valaha… – az az átkozott Visari telebeszélte a fejüket. Ők pedig… Nos, ők pedig körömszakadtáig harcolnak. A találkozást velük nem kívánom senkinek…

Abbahagyhatatlan. Viccen kívül mondom, tényleg az. Miközben izzasztó vérparittya is egyben, mocsok, por, olaj és keserves küzdelem, vér hátán vér, meglepetés és fanatizmus. Izzadó kontrollerrel való szembesülés, éles helyzet, háború a javából. Eddig soha nem látott intelligenciával megpakolt AI tátott szájjal bámulása. Na de ne szaladjunk előre. A játék februárban jelent meg, akkoriban írtunk a demo-ról is, és már ott is lelkesített az egész, de most, hogy a teljes verziót végigjátszottam (és Hardon azóta már újrakezdtem) ténylegesen le vagyok nyűgözve.
A Killzone 2 történeti előzményeibe mélyen bele lehetne menni, de nem szeretném ezzel húzni az időt, tehát próbálom a lényeget összefoglalni. A nem túl távoli jövőben egy konfliktus elmérgesedése folytán, az emberiség egy külső kolóniáján a Helghanon, elkeseredett harcot vívnak az ISA haderői (mi) és az ott élők, a Helghastok. Bár maga a konfliktus helyzet nem csak a Helghastoknak köszönhető, de annak eldurvulása igen – méghozzá konkrétan Scolar Visari diktátornak. Az ő munkálkodása következtében fajult arra a szintre, hogy már diplomáciai úton ne lehessen megoldani semmilyen helyzetet. Visari módszerei és fanatikus vezetése, beszédei erősen emlékeztetnek több 20. századi diktátor nem túl szerencsés kimenetelű, ámbár mély nyomokat hagyó munkásságára.
A játék első részében a Helghast erők támadásait kell visszaszorítanunk, míg a mostani második részben az ISA erői és vele mi is megostromoljuk a Helghan bolygót. A feladat az, hogy megpróbáljuk előkeríteni és felelősségre vonni Visarit és a jobb kezét, a helghast csapatokat irányító kíméletlen Radec-et. Az általunk irányított katonát Tomas Sevchenko-nak hívják, ő is egy tagja az ISA speciális Alpha csapatának. Társaink Rico, Garza és Natko, mindegyiküknek vannak határozott személyiség jegyei, de játék közben számomra leginkább Rico-n (kicsit heves természetű és kellő pillanatokban nem elég fegyelmezett) vettem ezeket észre.
Nézzük a játékmenetet. Ugye FPS-ről beszélünk, méghozzá abból a fajtából ami nem a nyitott játékteret preferálja. Tehát, adott feladatokkal haladunk előre, és olyan pillanat nincs, amikor nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. Nincsenek logikai feladványok. Viszont minden más van. A játék a komor Helghanon játszódik, és főleg olyan helyszíneken amiben kevés finomság szorult. Gyárak és erőművek, raktárak, csupa funkcionális terület, semmi lazaság. A külső sivatagos területek is olyanok, mintha a Mad Max-ből ollózták volna direktben. Vagyis lerozsdásodott, legyalult épületek, csupa fém és beton. Elsőre durván hangzik és másodszorra is, de a helyszínek ettől függetlenül úgy váltakoznak, hogy nem érezzük rókabőrnek, és főleg nem unalmasnak. Kisebb folyosóról át egy hatalmas udvarra, onnan be egy liftbe, újra folyosó, aztán egy rendes csatatér és így tovább. Változatos ezerrel, és ez nagy szó, mikor kevés eszközzel volt lehetőségük operálni, ha tartani akarták a nyomasztó környezetet.
Természetesen, mint bármelyik más FPS esetén is, itt is lesz lehetőségünk járműveket irányítani és géppuskaállások több fajtáját is, konkrétumokat nem írok, mert csak a poént lőném le. Beszéljünk az ellenfelekről. Az ellenfelek alkotják a játék gerincét, állítom, hogy a legerősebb, legfontosabb pontja az egésznek. A környezet és a Helghan örömtelen hangulata semmit nem érne a soha nem látott AI nélkül. Igen, AI. Így nagy betűvel. Míg a Resistance 2 pl. néhol átment ijesztgetősbe vagy lerohanósba, addig a Killzone 2 folyamatosan adagolja az ellenfelet, és ők szépen lassan araszolnak közelebb, helyezkednek a barikádok mögött, átszaladnak egy másik pozícióba ha jobbat látnak, egyszerűen zseniális. Bújkálunk a jobb pozíció végett, aztán mire támadhatnánk már mindegyik máshol van. Őrület! Várom, hogy kidugja a barikád tetején a fejét, erre a másik oldalon lentről tüzel. Meglepetés, tényleg mintha igazi katonákkal harcolnánk. Oké, annyira azért vissza vannak fogva, hogy legyőzhetőek legyenek, de kínkeserves küzdelem folyik, mert ugye tűz alatt tartanak és nem hagynak egy perc nyugtot sem. Csatahangulat, mint sehol máshol eddig videojátékos múltam során. Ahogy nehezednek a pályák, egyszerűen többször alakult ki állóháború, mert nem tudtam velük mit kezdeni. 10 perces csaták, kicsit sikerül előrébb menni, utána újabb roham és vissza az első barikádhoz. Rendben, nem könnyű fokozaton játszottam, de akkor is komoly küzdelem, küzdelem minden centiméterért. Ez a megállás nélküli erőlködés, fájdalmas előrenyomulás profi háborús hangulatot teremt, egyszerűen elhiszem magamról, hogy az ISA oldalán a Helghast csapatok ellen harcolok, akik fanatikusak és jól képzettek. Megizzaszt, megpróbál. Nem beszéltem a fegyverekről, ezekből is sokféle van, szóval aki lángszóróval szeret harcolni vagy shotgunnal, az azt is előnyben részesítheti. Zárójeles megjegyzés, hogyha kifogy a tár és nincs más megoldás puskatussal is üthetünk, de ebben az esetben érdemes késre váltani, nagyon hatékony, próbáljátok ki. A játék, érdekes módon használja a mozgásérzékelést is, robbanótölteket rakunk fel vele, stb, kevés játéknál mondom azt, hogy kellett bele, fokozza a hangulatot, de a Killzone 2 ezt is megoldotta.
A grafika a maximum eddig, amit ebben a generációban PS3-on kiviteleztek. Nem akarom lelőni a poént, de a játékban előrehaladva küllemre is egyre jobban durvul a helyzet, szájtátva mászkáltam több helyen (a legutolsó pályáról nem is beszélve ). A fegyverek olyan mintha igaziak lennének, ha lemászunk a létrán, Sev rendesen megfogja a fokokat, a gombokért is odanyúl, megnyomja, egyszerűen eszméletlen. Az ellenfelek animációja szintén odaver mindent, amit valaha láttam. Egyrészt az AI miatt sokféle mozgást tudnak, de ahogy átmásznak a korlátokon, meg a millióféle animáció a szép átmenetekkel amit produkálnak, hihetetlen. A falakon a textúra rohadt jó, a csövek, a korlátok, épületek, minden a legutolsó pontig gyönyörűen le van moddellezve, a bevilágításoktól meg szintén hanyatt vágtam magam. Bizonyos terekben csak áldogáltam és nézelődtem. Főleg másodjára máshogy játszik már az ember, hát igen, nem volt hiába a sok éves fejlesztés.
A játék aláfestő zenéje és hangjai szintén abszolút profik. A zene alkalmazkodik a helyzetekhez és helyszínekhez, pl. ha visszaverünk egy rohamot, vagy picit nyugszik minden, akkor a zene is vált és így tovább. Illetve már eleve emiatt a dinamika következtében nem mindig ugyanaz szól minden csata alatt (mint pl a Mirror’s Edge vagy a POP esetében). Sok helyszínen Visari elmebeteg dumáját lehet hallani a távoli hangszórókból, illetve a helghastok ugye a maszkon kresztül beszélnek meg ordibálnak, annak is megvan a hangulata rendesen.
Ha befejeztük a single kampányt, nyugodtan válthatunk multiplayerre, mert az is szenzációs. A sokféle játékmód mellett, amibe fejlődési rendszert is pakoltak, lehetőségünk van botok ellen is gyakorolni, ami ritkaság számba megy. Squadokban harcolhatunk, stb, kiváló. Egy negatívuma van, hiányzik a coop mód.
Verdikt: Sokat gondolkoztam azon mitől tetszett meg ténylegesen a Killzone 2. Valószínűleg egyrészt azért, mert a maximumot igéri és azt is adja. Mindenből. Hangulat, animáció, grafika, zene, minden. Kívülről nézve egy korrekt FPS-nek tűnt és annyi is. Na de kéremszépen, ilyen csatatér élmény, “háború szimulátor” még nem volt. Soha. És nem csak arról van szó, hogy a nehezebb fegyvereket lassabban lehet újra tölteni, vagy hogy a fegyvereknek súlya van, hanem a fent említett zseniális AI-ról, akikkel tényleg meg kell küzdeni. Rájöttem, hogy nem szeretem az ijesztgetős, beszaratós játékokat, bár az izgalom jó ami velük jár, de a KZ2 bebizonyította, hogy a megfelelő izgalomhoz nem is kell az, hogy a sötétben a megvillanó árnyakra lőjünk sorozatot. Elég egy jól felépített pálya és megfelelő ellenfelek, a támadásunkból hamar védekezésbe fordul a harc. Minden pontja szerethető, minden pontja kidolgozott, minden pontja profi. A másik amit észrevettem magamon, hogy ahogy vége lett már újra is kezdtem erősebb fokozaton. Ez pedig manapság ritkán van így, mivel kevés az időm játszani, illetve a játékok annyira felületesek, hogy egy végigjátszás után nem tudom miért kellene újra nekiülni. Itt viszont tudom. Nem, nem a trófeákról van szó (bár azok is vannak, tessék utánanézni), hanem arról, hogy annyira magával ragadott az egész, hogy mostmár módszeresen át fogom nézni a helyszíneket, mert érdekel, hogy van kidolgozva, stb. Mindenképpen próbáljátok ki, tetszeni fog! 10/10.